Gael García Bernal: Che Guevara nagy szerepet játszott az összes dél-amerikai ember életében. Bár tudtam, ki ő, ahhoz, hogy eljátszhassam, sok kutatást kellett végeznem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy rengeteg életrajz és esszé jelent meg róla. Elolvastam saját könyveit is, fantasztikus, hogy az életének a legfontosabb eseményeit ő maga dokumentálta. Che olyan argentin volt, aki először latin-amerikaivá vált, később kubai forradalmárrá. Tulajdonképpen az első idegen, aki a forradalom után kubai állampolgár lett. A legszebb az, hogy Mexikótól Argentínáig mindenki a sajátjának tekinti Che Guevarát.

- Nyugaton azért más a helyzet, Che arca itt ma már inkább csak szimbólum.

Gael: Nekem például soha nem volt Guevara-poszterem, taszít, hogy manapság teljesen félreértelmezik a történelem legendás figuráit. Nekem sokkal többet jelent annál, hogy egy pólón vagy jelvényen hordjam. A mai fiatalok, akik Che arcát magukra aggatják, általában azt sem tudják, hogy ki volt. A legenda mögül eltűnt az ember. A motoros naplója azért fontos film, mert nem a legendát reklámozza, hanem visszahozza az életbe a figurát. Furcsa hogy ezt mondom, de Walter Salles filmjének lelke van.

- A Motoros naplója Che és barátja Alberto Granado első nagy dél-amerikai utazását, a politikus lángra lobbanását meséli el. Miért éppen erre az időszakra koncentráltak?

Gael: Éppen azért, mert nem Guevara mitologizálása volt a cél: Walter Salles emberközelbe akarta hozni Chet. Az utazás nyolc kegyetlen hónapig tart, közben a két barát szembesül azzal a világgal, amely roppant távol állt az argentin városokban tapasztaltaktól. Ez arra késztette őket, hogy megváltoztassák az életüket. Az utazás tehát nemcsak fizikai, hanem szellemi-erkölcsi is.

- És az önök civil életére is kihatott?

Rodrigo de la Serna: Sokan tudják, én Che unokaöccse vagyok. Már fiatalkorom óta érdekelt a politika és az ő életútja, de ez a forgatás így is megváltoztatta a szemléletemet Latin-Amerikáról. Kapcsolatba kerültem különféle társadalmakkal, kultúrákkal, emberekkel. De megváltoztatott mint embert is.

Gael: Olyan, mintha a film ideje óta semmi sem változott volna, sőt súlyosabb a helyzet ezen a földrészen, mint akkor. Ernesto 1952-ben utazik el Argentínából, akkor az még prosperáló ország, ma már távolról sem ez a helyzet. Sokat hallani manapság, hogy Latin-Amerika mögött ott áll az Egyesült Államok, de ez nem igaz. Hacsak nem arra gondolnak, hogy ide járnak nyaralni, vagy hogy a nagy multik kihasználják a lakosság nyomorát, és kitermelik a földrész összes természeti tartalékát.

- Mintha Granado azért néha félne egy kicsit Ernestótól, nem?

Rodrigo: Igen, különösen a film vége felé, de nem az embertől, hanem a képességeitől. A félelem talán nem is a megfelelő szó, inkább rádöbben, hogy ha barátja továbbra is így gondolkodik, veszélybe kerülhet az élete. Tipikus jelenet, amikor Ernesto átússza az Amazonast. Alberto először aggódik barátja életéért, majd amikor átér, az aggodalom csodálatba csap át. Nagyon nagy szeretetet érez a barátja iránt. Az utazás végére pedig Ernestóból nagy ember válik, Albertónak el kell engednie. Nagyon fájdalmas jelenet.

Gael: Ami a két barátot megkülönbözteti, az tartja őket össze. Che kissé befelé forduló alkat, de ugyanolyan megközelíthető és érzékeny, mint bármilyen más ember. Ne feledje, hogy az utazás idején még teljesen ártatlan a világ dolgaiban. Ilyen volt igazi természete: csöndes, de konstruktív kritikus. Hallgassa csak meg bármelyik beszédét.

Rodrigo, a forgatás előtt több hónapot töltött Alberto Granadóval Kubában. A film ott ér véget, hogy elválik a két barát. Megkérdezte, hogyan alakult a jövőben a barátságuk?

Rodrigo: A tervek szerint nemsokára találkoztak volna Venezuelában, hogy orvosként dolgozzanak tovább, de útközben Che leragadt egy bolíviai bányászfelkelésnél. Ezután kezdett el politikával foglalkozni. Alberto utolsó híre Ernestóról az volt, hogy Mexikóba utazott néhány fontos kubai emberrel találkozni. Évekkel később újságban olvasta, hogy egy kubai csoport meg akarja dönteni Fulgencio Batista kormányát. Meglátva, hogy az egyikük egy argentin orvos, biztos volt benne, hogy Ernesto az. Amikor a forradalmárok hatalomra kerültek, úgy döntött: meglátogatja a barátját. Egyszerűen besétált a gazdasági miniszter irodájába, és azt mondta, hogy Ernesto Guevarával akar beszélni. Kinevették, és közölték, hogy minden kubai azt akarja. Az egész olyan volt, mint egy film. Megkérte őket, hogy jelentsék be Alberto Granadót. Megdöbbentő pillanat volt ez neki: egyszer csak kinyílt az ajtó, és megjelent Che. Nem volt Ernesto többé. Végül Alberto is Kubában maradt.

- Hogyan élték meg a forgatást, melyik volt a legemlékezetesebb jelenet?

Rodrigo: A San Pabló-i lepratelepen játszódó jelenetek voltak a legkeményebbek. A történet szerint Ernesto és Alberto több mint három hetet tölt itt, és egy olyan valósággal találkoznak, amely különbözik mindattól, amellyel máshol szembesülhettek. Több leprást játszó statiszta valóban leprás, a mostani lepratelep lakója. Velünk volt maga a 82 éves Granado is, akiben az egyik öreg felismerte régi orvosát. Odajött, és kezet fogtak.

- A motoros naplója a cannes-i fesztivál egyik legnagyobb sikere volt. Mi a fontosabb, a politikai téma vagy a művészet?

Rodrigo: Szerencsés helyzet, hogy ebben az esetben mindkettő működik, ezért nem is egy átlagos filmről van szó. Optimális esetben soha nem is kéne szétválasztani ezt a két dolgot

Gael: Ha az ember őszintén és következetesen gondolkozik a dolgokról, az előbb vagy utóbb úgyis a politikába ütközik. Az ember minél többet lát a világból, egyre több jelenségről lesz tudatos véleménye. Sokat köszönhetek ennek a szerepnek.